Hangvétel, harminc évre

Zaszkaliczky Gergely írása

Beszélo • 2007. november

A könyv, mely az alábbi szemlélodés tárgya, tekintheto családregénynek. Szereploi, akik megszólalnak, vagy akikrol szó esik benne: egy, eleinte Palesztinában, késobb ugyanott, Izraelben élo, magyarországi születésu házaspár, e házaspár három gyermeke, unokák, a vége felé dédunokák is, rokonok sokasága. Az olvasó tekintete elott három nemzedék sorsa alakul folyamatosan, három évtizeden át, egészen pontosan 1947-tol, amikor a szerzo fölveszi a fonalat, 1976-ig, amikor a fonál (konkrétan a foszereplo életének fonala) megszakad. Minthogy azonban számos utalásból megismerheto a család elotörténete is, Forgách András Zehuze címu regényének lapjain nem kevesebb, mint egy évszázadnyi megélt élet, legalább öt generáció életideje tárul fel. A regény középpontjában egy asszony áll – neve nem derül ki, ezért leghelyesebb, ha Anyának nevezem –, valamint a leánya, akit hasonló okból úgy emlegetek, hogy Leány. (Az összes többi személy nevét megtudjuk, csak a két legfontosabbét nem; a többiek a névbol, a megnevezésbol nyerik azt a kevés életet, ami jut nekik.)

A történet azzal kezdodik… De nem! Ez így félrevezeto volna. Másképpen kell fogalmaznom.

Az Anya beszédszituációja azáltal jön létre, hogy az ifjú (huszonöt éves) Leány szintén ifjú férjével, Ro­bival együtt 1947-ben Palesztinából Magyarországra települ, építeni a szocializmust. A család említett tagjai ugyanis (továbbá a Leány édesapja, Apfelbaum Henrik irodalmár) mindnyájan hithu kommunisták, és 1947-ig mindnyájan Palesztinában éltek. Miután a Leány és annak férje, Rosenstern (késobb Rozsda) Róbert Magyarországra költözik, az érintkezésnek úgyszólván egyedüli módja a levélváltás marad. A levelezés kijelöli a regénynek nemcsak az idejét, hanem a terét is, ez pedig egy nagyon pontosan kirajzolódó kettos tér: egyrészt az Apfelbaum házaspár mozgástere Izraelen belül, másrészt a különbözo külföldi utazások, melyek alkalmával, sokévente egyszer-egyszer az egymástól térben elszakadt családtagok viszontláthatják egymást. Ezzel együtt az igen surun felidézett korabeli politikai-közéleti események a szó szoros értelmében vett háttérként jelennek meg; és térbeli alakzatként, egyfajta érzelmi térként észlelheto a családtagok egymáshoz fuzodo viszonyainak rend­szere is.

A tér és az ido muködésénél azonban – a regény megítélése szempontjából – fontosabb a beszédszituáció muködtetése. Ezzel magyarázható tudniillik, hogy Forgách muve (noha egy népes család több évtizedes alakulása zajlik benne, és noha ugyanannyi személyiségrajz plusz korrajz van beledolgozva, mint egy százötven évvel ezelotti realista nagyregénybe) vajmi kevéssé emlékeztet a családregény XIX. században kialakult válfajára, mely még a késo modern magyar elbeszélo prózában is érezteti hatását (legyen elég utalnom Gion Nándor családregényeire vagy Ferdinandy Mihály méltatlanul kevéssé ismert „Szentgáliak”-regényciklusára). Azt írtam, hogy a Zehuze – külso szempontok alapján – tekintheto családregénynek; nyilvánvaló azonban, hogy Forgách mintája egy másik, a családregénynél valamivel régebbi mufaj, a levélregény volt.

A levélregény alapja (mondhatnám azt is, feltétele) a beszédhelyzet. Két vagy több személy közt térbeli távolság jön létre, leveleznek; a levelekben egyszerre rajzolnak önarcképet és tudósítanak eseményekrol, élethelyzetekrol, helyszínekrol, eszmékrol, érdekességekrol, mindenkori lelkiállapotról stb., mígnem egy középpontinak bizonyuló eseménysor fölülkerekedik, és eljuttatja a levélregényt a lezárásig.

Forgách regényében Anya és Leánya csakugyan folyamatosan leveleznek, harminc éven át. Igen ám, de a regény kizárólag az Anya leveleibol épül föl; a Leány leveleit csak annyiban ismerjük, amennyiben az Anya hivatkozik rájuk, kommentálja oket, vagy idéz belolük mondatokat, olykor egy-egy egész bekezdést is; ezek a citátumok azonban belevesznek a többi idézet (újsághírek, beszélgetésfoszlányok, versrészletek, aforizmák stb.) tarka sokaságába. A Zehuze közelrol nézve színpompás, változatos, helyenként pittoreszk szöveg, ám kicsit messzebbrol nézve az egészet, kitunik, hogy valójában monolit jellegu, egyetlen hatalmas szövegtömb. A mondatok szintjén csupa spontaneitás, meglepetés, irányváltás (egy kicsit olyan hatást kelt, mint az a hímzés, melybol a borítón láthatók részletek; amúgy az Anya a könyv vége felé azt mondja saját irályáról, hogy „azt sose én döntöm el, hogy mit írok, csak jön, mert jön”); viszont ha a struktúra egészét nézzük, a legridegebb tudatossággal találkozunk. Megítélésem szerint ez a kettosség, illetve ennek radikális és következetes alkalmazása Forgách igazi írói leleménye; a regény összes többi jellegzetessége ehhez igazodva alakulhatott ki.

De nem akarok eloreszaladni. Egyelore maradjunk a levélregény mufajánál. A levélregény általában dialogikus mufaj, több szereploje van, s a regényfikció fontos része, hogy a szereplok egyszersmind szerzok is. A Zehuze azonban monologikus levélregény. Ennek is van jelentos mintája: Goethe ifjúkori regénye, a Werther, melyrol esik is szó a Zehuze lapjain. (A Leány apja, Apfelbaum egyéb bokros teendoi mellett a Werther ivritre fordításának is szentel idot, s ebben nem tudom nem észrevenni a szerzoi öniróniát.) Forgách azonban, miközben megteremti, föl is függeszti, a szöveg végletekig vitt monologikussága révén, a levelezés fikcióját. Magyarán szólva: a levelek nem különülnek el (nincs címzés, keltezés, megszólítás, záróformula, aláírás), így tehát az idobeli progressziót illetoen az olvasó el van bizonytalanítva, és a szöveg belso kohéziójában szándékosnak tekintheto, markáns törések mutatkoznak (híven a jelszóhoz: „csak jön, mert jön”). Ugyanakkor a szöveg mégsem hat tagolatlannak, ellenkezoleg, gondosan van szerkesztve, és jól észlelheto ritmusa van. Egyrészt a szövegfolyamba újra meg újra beékelodnek az évszámok (melyek a margóra is ki vannak írva), s a harminc esztendo a hatszáz oldalas szövegtömböt átlagosan húszoldalas fejezetekre, viszonylag könnyen befogadható alegységekre osztja. Másrészt az Anya idonként, kb. fél- vagy háromnegyed oldalanként pontot tesz a mondat végére, és új bekezdést nyit; mondhatnám úgy is, hogy levegot vesz. Az olvasó, miközben két-három perc alatt túljut egy ilyen bekezdésen, úgy érzi: ez a no bírja szusszal. Aztán az utolsó években drasztikusan lerövidülnek a bekezdések, egy-két sorosak lesznek, és arról értesülünk, hogy a levélíró a beteg tüdejével szenved, fuldoklik.

Közbevetoleg jegyzem meg, hogy a folyóiratok lapjain publikált korai szövegváltozatokban még nem volt sem mondatvég, sem új bekezdés. Forgách azonban a mu véglegesítésekor nyilván belátta, hogy a szövegformáló kedély ilyen fokú radikalizmusát hosszú távon megsínylené a regény olvashatósága. A lélegzetvételnyi bekezdés mint az olvasónak tett apró engedmény azzal az aprónál nagyobb nyereséggel is járt, hogy mondatról mondatra érzékelhetem: ami nekem két-három perc, az a könyvbeli személyek életébol két vagy három hét, hónap is lehet.

Ennek viszont ismét csak mufaji (azon belül poétikai és technikai) konzekvenciái vannak. Forgách regénye tematikusan a családregényekhez volna sorolható, ám a beszédszituáció kezelése miatt a levélregény, különösen a Werther-féle monologikus levélregény mintáját követi; viszont a szövegformálás jellegzetességei a belso monológ felé viszik a regényt. Van szó a belso monológot forradalmasító Joyce-ról is a Zehuzében; a levélíró tesz az Ulyssesrol egy diffamáló megjegyzést, olyasfélét, mint Störr kapitány Füst Milánnál, A feleségem története végén. A hasonlóság persze korlátozott: Störr a szerzo szócsöveként beszél, és Füst Milán privát ízlésítéletét tolmácsolja, míg a Zehuze esetében aligha kell bizonygatnom, hogy Forgách szerzoként (mai ma­gyar szerzoként!) egészen mást gondol Joyce-ról, mint amit gondoltat hosnojével a fél évszázaddal ezelotti levél írása (a belso monológ adott szakaszának recitálása) közben.

Nem is az a kérdés, hogy mi köze az Anya szövegzuhatagának a Joyce-féle belso monológhoz, hanem inkább az, hogy: mire és miképpen használja föl Forgách a belso monológot? És: a belso monológ muködtetése közben milyen viszonyt alakít ki a regénybeli személyekhez, a népes rokonság nagyszámú tagjaihoz?

A levélregény alapveto fikciója, hogy a szereplok egyszersmind szerzok is, elvégre ok írják a leveleket. A monologikus levélregény alapfikciója, hogy csak egy szerzo van, aki egyszersmind szereplo is; vagyis a szerzo nem annyira az „igazi” szerzovel, mint inkább a levélíróval azonos. A Zehuzére nézve ez azt jelenti, hogy minél inkább elotérbe lép az Anya, annál inkább visszahúzódik Forgách András; persze ez is csak egy fikció. Ebbol viszont annak eroteljes sugalmazása következik, hogy amit a könyvben olvashatunk, az nem az író fantáziájának szüleménye, hanem „maga a valóság” (ez ugyanaz a trükk, amit számomra legemlékezetesebben Móricz alkalmazott A boldog emberben), és hogy a regényalakok „valóságosan létezett vagy létezo személyek”. Innentol pedig már csak egy lépés azonosítani a regénybeli személyeket némely valóságosakkal, például a Rozsda házaspár harmadik gyermekét, Gábort magával Forgách Andrással (és ehhez nem kell Forgách közeli ismerosének lenni, elég összevetni a regény utalásait azzal, amit Forgách egyéb alkalmakkor leírt vagy elmondott önmagáról), s emiatt az olvasó eros késztetést érezhet, hogy életrajzi regényt vagy vallomást lásson a Zehuzében.

Csakhogy a Zehuze – ellentétben Forgách elso regényével, az Aki ninccsel – nem vallomásos jellegu; ami rejtett vallomás mégis akad benne, az a regényírásról és egy bizonyos írói életformáról szól, és semmi köze a regénybeli Rozsda Gabihoz, aki a szövegfolyamnak egyáltalán nincs a középpontjában. Ott a levélíró van, az Anya, akirol az és csak az tudható meg, amit o maga elmond (megír) magáról. Semmilyen muimmanens többlettudással nem jár annak ismerete, hogy alakját Forgách az anyai nagyanyjáról mintázta, és hogy ehhez misszilis leveleket is fölhasznált. Sok író dolgozott bele muveibe családi dokumentumokat igen sokféleképpen. Forgách például úgy, hogy ellesi – talán egy létezo levelezésbol – a hangvételt, átruházza hosnojére, és ez a hangvétel harminc esztendon át kitart. Az összes többi személy (mind, akiknek nevük van, és a Leány is) e hangvétel keretein belül helyezkedik el. Ok nem a szerzohöz, Forgáchhoz, hanem a szerzohöz, a levélíró Anyához képest szereplok; ebben az értelemben kétszeresen is fiktív személyek.

Ennek megfeleloen az az olvasó, aki nem akar mindenáron kulcsregényt látni a Zehuzében, és nem zárkózik be az ebbol adódó szuk látóköru értelmezésbe, leginkább a két szerzo, Forgách és a levélíró Anya közti munkamegosztásra (vagy inkább szemléletmegosztásra) lesz figyelmes.

Ugyanaz a mondat (és a belefoglalt vélemény, hiedelem, találgatás, reflexió, leírás, erkölcsi ítélet, értékválasztás stb.) egészen mást jelent, ha Forgách Andrásnak tulajdonítjuk, és feltételezzük, hogy o billentyuzte be a számítógépébe az utóbbi tíz évben (ennyi lehetett a megírás ideje, beleértve az átdolgozásokat és a megszakításokat is), és megint mást, ha elhisszük, hogy egy 1899-ben született asszony veti papírra golyóstollal az elmúlt évszázad harmadik ne­gyedében, egy olyan idoszakban, mely még vi­szony­lag közel van, de már nemcsak végérvényesen letunt, hanem a róla való személyes emlékek is emberöltonyi idoperspektíván keresztül mutatkoznak.

A két szerzo vetélkedésében Forgáchnak önmaga ellen kell dolgoznia. Írói eljárásának egyik fontos tétje, hogy az olvasó, miután észreveszi a tömbszeru belso monológ teljes fikcionáltságát, mégiscsak elhiggye, hogy az Anya az, aki van, nem pedig „aki nincs”. Ez pedig egyfelol szigorú önkorlátozást, másfelol rendkívüli empatikus képességet és szenzibilitást kíván. Forgách szerzoi kvalitásairól – erorol és intelligenciáról – tanúskodik, hogy törekvése sikerrel jár. Hiába veszem észre már a mu legelején, hogy az összes lényeges döntést Forgách hozza meg (pl. o osztja be a megélt élet ritmusát: a könyv 8. oldalán még április van, a 12. oldalon már május, a 21.-en meg „mindjárt itt az osz”), mégis újra meg újra, bekezdésrol bekezdésre elhiszem, hogy itt valaki az élet surujébol beszél. Nagyon fontos azonban, hogy ezt csak azért tudom újra meg újra elhinni, mert az Anyába mint szerzobe vetett bizalmam, még mielott megszilárdulna, újra meg újra föl is függesztodik. Az, hogy a Zehuze nemcsak részleteiben, hanem megkomponált egészként is muvészi hatást kelt, és hogy a szöveg ilyen nagy terjedelemben sem érzodik fárasztónak (holott ez a fajta színes mozaikszeruség hamar kelthetné a monotónia hatását), legnagyobbrészt ezzel a folyamatos ingamozgással magyarázható.

Ha ez nem így volna, ha az Anya jelenvalóságát evidenciának tekinthetném, mellyel nem kell, de nem is lehet foglalkozni, akkor hiányolnám a distanciát a szerzo(no) és a hos(no) között; az Anya alakját megformálatlannak látnám, szólamát összefüggés­telen, semmitmondó fecsegésnek ítélném, és nem venném észre azt a megrendíto drámát, mely a regénybeli harminc év során lassan, de ellenállhatatlan erovel kibontakozik. (Az egyik türelmetlen és felületes recenzens ezzel az arrogáns ignoranciával olvasta a regényt, és ennek megfelelo véleményt is nyilvánított, holott az ítészi aktusra fordított idot kellemesebben és hasznosabban is tölthette volna.)

Ha viszont egy pillanatra sem hinném el, hogy itt egy hús-vér személy van jelen, aki egy jellegzetes noi hangot szólaltat meg, akkor Forgách törekvését olyan írói fortélynak látnám, melybol hatszáz oldal helyett hatvan is boven elég lenne. (Közelítoleg sem tudom megmondani, mi az, hogy „noi hang”, és mitol válik egy szólam feminin jelleguvé; az viszont biztos, hogy a Zehuze nem áll ellen a tematikus megközelítésnek: olvasható gender-irodalomként és természetesen magyarországi zsidó tárgyú regényként is. Az ilyen megközelítések – ha lesznek – külön-külön leszukítik ugyan az értelmezést, de mégis a regény egy-egy lényeges aspektusát veszik észre, és összességükben nyilván hasznára válnának a Zehuze-recepciónak.)

A regénybeli munka- és szemléletmegosztás a következoképpen írható le. Van egy reálisan létezo szerzo, a regény szellemi tulajdonosa, aki nem látható és nem hallható, viszont biztos kézzel muködtet egy általa kigondolt, nagy ívu, teherbíró regénymechanizmust. És van a fiktív szerzo, az Anya, akinek múltbeli hangja betölti az egész regényt, ám ez nem fedi el (nem harsogja túl) azt a tényt, hogy csakis a regénymechanizmus törvényszeruségei szerint szólalhat meg. (A spontaneitás, illetve annak mímelése az egyik ilyen törvényszeruség.) Az Anya levelet ír; Forgách a levélírást utánozza, méghozzá olyan levélírást utánoz, mely utánozza az élobeszédet. (Még­hozzá nem akármilyen élobeszédet, hanem annak egy szociokulturálisan meghatározott – életkor, élethelyzet, muveltség, temperamentum stb. által behatárolt – fajtáját; errol késobb részletesebben is.

Az Anyában egy pillanatig sem merül föl kétség arra nézve, hogy o valóságos dolgokról, eseményekrol, személyekrol stb. tudósítja a Leányt, illetve, hogy a levelek olvasója ezeket annak is tekinti, aminek o hiszi oket. Errol azonban szó sincsen; azaz Forgách szándéka az Anya által birtokolt (birtokolni vélt) bizonyosság többértelmuvé tételére irányul. Az Anya azt hiszi, hogy levelét a Leány olvassa, rajta kívül annak férje és (késobb) gyermekei, rajtuk kívül legföljebb a kommunista levélcenzúra; Forgách azonban tudja, hogy ez tévedés, hiszen éppen o az, aki a levélfo­lya­mot egy illetéktelen személy, az olvasó kezébe juttatja. Az olvasó viszont az Anya által szóba hozott események, személyek, dolgok helyén az Anya eloítéleteit, világnézetét, észjárását és erkölcsi habitusát pillantja meg, és ezek – különösen a regény elso harmadában – majdnem teljesen eltakarják mindazt, amirol az Anya tudósítani akar. Maguk a dolgok nem láthatók; viszont rekonstruálhatók részben a szöveg belso ellentmondásai alapján, részben saját történelmi és kultúrtörténeti ismereteinkbol. Hogy e rekonstrukció mennyire szükséges a belso monológ megértéséhez, annak mértéke szöveghelyrol szöveghelyre változik, tény azonban, hogy e rekonstrukció, melyet Forgách hallgatólagosan elvár az olvasótól, bizonyos mértékben maga is írói jellegu tevékenység.

Ugyanez a kettosség vonatkozik a nyelvhasználatra is. Ami az Anyánál nyelvi heterogenitás tekintetében „csak jön, mert jön” (a helyesírási furcsaságoktól kezdve a magyar szövegbe ékelodo héber, jiddis, angol, német stb. elemekig és némely rituálisan is­mét­lodo beszédfordulatokig), az Forgáchnál egyrészt rendkívül gondos elotanulmányokon alapuló, tudatos döntések sora, másrészt Karl Kraus-i indíttatású nyelvkritikai attitud. Nem tartom kizártnak, hogy Forgách egyik ösztönzoje és bátorítója a Borges által halhatatlanná tett Pierre Menard volt, aki sok évig tartó, alapos felkészülés után szóról szóra másodszor is megírta a Don Quijotét. Forgách majdnem ugyanazt a tettet hajtotta végre, amit a Borges-hos, annyi különbséggel, hogy Cervantes muve világirodalmi remeklés, míg Pierre Menard próbálkozása muvészi értelemben kudarc, ezzel szemben Forgách muvészileg eredményesen formált, szóról szóra másolva, regénnyé egy olyan (fiktív) szöveghalmazt, melyrol a maga idejében föl sem merülhetett (volna), hogy mualkotás.

A fönt írtak szemléltetésére nézzünk egy konkrét példát! Választásom a többi száz számításba veheto szöveghely közül arra az 1956 eleji részletre esett (a könyv elso harmadának a vége felé járunk), melyben az Anya reagál Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elmondott, Sztálint elítélo, híres beszédére. A szokásosnál valamivel hosszabb idézet következik, hogy a kontextus is érzékelheto legyen. Tehát:

„[…] Robinak, úgy látom, nincs ideje olvasni a mi leveleinket, azt elhiszem, hogy amikor este beesik a lakásba, az elso kérdése az: Posta? csak ennek sajnos nincs folytatása, mert amikor én kérdezem Apustól: Posta? akkor mondja, hogy nincs Posta, te pedig utazol reggelente a jeges idobe Pest Hidegkútra, már azon törjük a fejünket, hogy veszünk ide egy lakót, de, mint mindig, a kérdés csak vajudik, naponta hallgatjuk, hogy a Nilusi szónok egész Palestinát vissza akarja hóditani, bár volna itt egy olyan fül, amelyik meghallja Nasser hangoskodásába és fegyvercsörgetésébe a gyerekes vágyat, hogy észre vegyék, egy vérbeli hinta-politikus, de hamarossan Alkotmányt fog adni a népének, és olcsó villanyáramot az Assuáni gát által, ami Sárát illeti, a heti egyszeri pelenka mosást csinálhatná más, legalább a hét végén leülhetnél egy könyvet olvasni, irod, hogy Gitusba nyomtad a vitamin injectiókat, bár vitamin injectiokkal boldogságot is lehetne nyomni valakibe, furcsa hireket hallottunk Moskvából, nem igazán tudjuk kisillabizálni, valami titkos beszédet mondott a Khruschev a Stalin ellen? [Mondatvég, új bekezdés – Z. G.] Mi Apussal nem tudjuk mire vélni, a döbbenettol csak hallgatni tudtunk, ha csak fele is igaz annak, de nem fele, tizede, amit Khruschev elmondott a titkos beszédébe, akkor is nagyon nehéz ido vár a világ összes kommunistájára, ami egy nagy család, amely elvesztett egy Apát, és az Apáról kiderült, hogy ruthless murderer and cruel criminal, Apus megszerezte nagy nehézségek árán, és be van zárkózva vele már két napja, a szeme alatt olyan mély árkok vannak, hogy siralom nézni, a mi Pártunk nem profitált az ilyen gonosz tettekbol, hanem inkább kárára volt, Solokhov azt mondta, hogy hiába várják el az orosz iróktól, hogy legyen egy hatodik 5 éves tervük, ugyse fogják teljesiteni, mert az iróknál nincs rendetlenebb népség, a brittek Cyprusról deportálták Makariost, nem telik sokba, míg rájönnek, hogy az ilyen deportálással nem hogy elfojtanák a népek szabadság vágyát, hanem megszemélyesitik, Lenin levele Stalinról hallatlan érdekes documentum, miért csak most került elo? Sára ugy látom, sokat betegeskedik, akarom tudni azt is, hogy Pest Hidegkutra mennyi ido alatt jutsz ki, meglepo volt, hogy Vorosilov nekiesett a soviet fiataloknak, mondván, hogy a szórakozó helyeken illetlenül viselkednek. [Mondatvég, új bekezdés – Z. G.] A te gyerekeid örökre hálásak lehetnek Khruschevnek, mert volt mersze kimondani, amihez a legrosszabb nyugati propaganda is kismiska volt, sokszor volt a nyelvemen, amikor itteni bürokratáink basáskodását láttam, de nem mondhattam ki, amit gondoltam, mi idomitva lettünk a Párt hüségre, Marokkó és Tunis véglegesen kikiáltotta függetlenségét, kezd Africa térképe formálódni a saját törvényei szerint, már csak ezért is jobb lenne, ha Israel jobb viszonyt ápolna Egyiptommal, még akkor is, ha a fedayeenek nem mind szabadságharcosok, hanem egyszeru gyilkosok, nincs mit tenni, ha ok megölnek valakit, mi lemészárolunk egy rakás embert, ezt tuzfüggönynek hivjuk, és kijelentjük, hogy ez éppenséggel Egyiptom meggondolatlan tettének elkerülhetetlen folyománya, most már Hammerskjöld is eljön, hogy cease-fire-t csináljon az arabokkal, most már csak oszig kell kibirni valahogy, legalább mi köztünk legyen most cease fire, ne fenyegetozz, hogy végleg visszatérsz, rajta, kezd bátran elolrol, nulláról az életedet, gyere, fürészeld magad alatt a fát, megdöbbento volt Dajan beszéde egy zsidó fiú temetését […]”

És így tovább. Ez nem egészen másfél könyvoldal a hatszázharmincból.

Ha Forgách felol nézzük a szöveget: az a módszer, hogy egy író hosszasan beszélteti hosét, s ily módon annak saját szavaival ad jellemzést róla, meglehetosen régi. Már Petronius is így mutatta be a rabszolgasorból fölkapaszkodott, újgazdag tahókat. Igen ám, de ennek a módszernek óhatatlanul van valamiféle szatirikus, karikírozó jellege. Ehhez pedig szükséges egy külso nézopont és egy, a monologizáló szólamtól markánsan eltéro, külso kontextus. Forgách azonban nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal beszélteti az Anyát, hogy kifigurázza, és en­nek megfeleloen nem jelöl ki külso nézopontot, és nem hoz létre a monológhoz képest külso narratív struktúrát.

Az idézetet olvasva két dolog tunik föl azonnal. Az egyik a tematikus csapongás. A levélíró-beszélo minden átmenet vagy átkötés nélkül ugrik egyik tárgyról a másikra, s ezzel azt a benyomást kelti, hogy (o azt hiszi, hogy) ezek logikailag összefüggenek, éppen ezért – rövid távon! – egyszersmind a teljes káosz benyomását is kelti. Csakhogy a mu egészét nézve az is világosan látszik, hogy a témák nemcsak „ugranak”, hanem meghatározott ritmusban újra meg újra vissza is térnek, s ezáltal valóban létrejön egy sor tárgyi-logikai összefüggés, melyek fokozatosan hálózattá, rendszerré kapcsolódnak össze. Így ami rövid távon zurzavaros benyomást kelt, hosszabb távon elrendezodve, az életanyag telítettségének és gazdagságának bizonyul. Ennek felismerése és nyomon követése ugyanolyan esztétikai hatást kelt, mint az Anya jelenvalóságát illeto bizalom és kétely váltakozása.

A másik, amit rögtön észre lehet venni, a kaotikusnak látszó csapongás következménye: az, hogy fontos és lényegtelen dolgok egyazon említésszinten, te­hát ugyanazon az értékszinten nivellálódnak. A Rozsda házaspár negyedik gyermekének, a csecsemo Sárának mosatlan pelenkái együtt említodnek Hrus­csov beszédével; mármost az Anya egy szóval sem állítja, hogy a szaros pelenka éppoly fontos az emberiségre nézve, mint a Hruscsov-beszéd, vagy hogy az utóbbi ugyanúgy semmiség, mint az elobbi (ellenkezoleg, már a következo mondatban egyszerre próbálja szavakba foglalni döbbenetét és azt a tényt, hogy a döbbenettol nem talál szavakat), de beszédmódjával mégiscsak igen határozottan ezt sugallja. Erre mondta volna Lukács György annak idején, hogy: Forgách András megrágalmazza saját regényhosét. Ez a mai magyar közbeszédben kb. annyit jelent, hogy: belesüllyeszti a p…modern értékrelativizmusba.

Annyi bizonyos, hogy az egyenes beszédben (oratio recta; ilyen a levél is meg a belso monológ is) kevésbé érvényesül a szavak és a dolgok hierarchiája, mint a függo beszéd jellegu narrációban. Ám ezen túlmenoen, az egyenes beszédbeli suru értéknivellálás suru ellipszisekkel társítva (ilyen az Anya beszéde) szintén szatirikus-komikus írói fogás. Az írók általában ezzel érzékeltetik a szereplo bugyutaságát vagy legalábbis naivitását. Ezt a hatást szinte magától értetodoen fokozza (legtöbbször tovább durvítja) minden helyesírási furcsaság; márpedig az Anya szövegében hemzsegnek a nyelvi-stilisztikai-helyesírási szabálytalanságok.

Ezzel szemben Forgách a legkevésbé sem akarja az Anyát naivnak vagy ostobának beállítani. El­len­kezoleg, az olvasó egy eléggé széles látóköru, éles eszu, az élet dolgaiban járatos asszonnyal ismerkedik meg, akibol nem hiányzik sem az életbölcsesség, sem a méltányosság, sem az igazság szeretete, és aki még idos korában is meg tudja orizni új benyomások iránti fogékonyságát. Mindez pedig, sok más fontos jellemvonással együtt, az Anya saját szavaiból derül ki; persze nem egyetlen bekezdésbol és nem közvetlenül. (Más kérdés, hogy az Anyának sok érdekes és meggyozo önreflexiója is van, ezek azonban nem annyira egy adott tulajdonságról, minoségrol, mint inkább a hozzá fuzodo viszonyról gyoznek meg, végso soron arról, hogy – Bahtyin szavaival – a személyiségnek nincs alibije a létezésben.)

Nem arról van szó tehát, hogy akár Forgách, akár az Anya megpróbálja elmosni a különbséget a lényegtelen és a fontos között. Egy értékorientációs muelemzés meglepoen gazdagon tagolt értékhierarchiát tudna kimutatni a Zehuzében, illetve nem is egyet, hanem legalább kettot. Nem értékrelativizmusról van szó, hanem arról, hogy Forgách értékhierarchiája, mely kimondatlanul is érezteti hatását, markánsan különbözik az Anyáétól, s a ketto közti feszültségbol adódik a regény energiatartalékának jelentos része. Másrészt az Anya értékrendje sem rögtön, hanem csak hosszabb távon derül ki; ennek feltárulása is része a befogadói folyamatnak. Har­madszor, az Anya értékhierarchiája maga is változik az ido folyamán; késobbi ítéletei, értékválasztásai fokozatosan szembekerülnek a korábbiakkal. Egyre több a feloldatlan kognitív disszonancia, s ezek egyre súlyosabbak, egyre kínzóbbak; ez a folyamat fontos része annak a regénybeli drámának, melyet futólag már említettem, de mindjárt bovebben is beszélek róla.

De a kihagyásokkal és ugrásokkal teletuzdelt, surun értéknivelláló beszédmódnak van egy köz­vetlen regénytechnikai funkciója is. Érzékileg szemlélteti azt a zaklatottságot és kapkodást, melyben a család és az egész rokonság élete zajlik. A beszéd a mondatok szintjén megtestesíti azt a rendetlenséget, melyrol oly sok szó esik a regényben; míg a kom­pozíció és a már elemzett regénymechanizmus ugyanezt mint muegészet rendbe is teszi.

Végso soron éppen az elliptikus értéknivellálás hiteti el az olvasóval, hogy az Anya hús-vér személyként jelen van, és az élet surujébol beszél. Forgách annak a ritkán tudatosuló köznapi tapasztalatnak az elbeszéloi, muvészi formáját fedezte föl, mely szerint ugyanannak a személynek egyszerre több társadalmi szerepe, több nézopontja is lehet, s ennek megfeleloen egyszerre meroben különbözo, egymással össze nem mérheto dolgokat láthat egyformán fontosnak. Ugyanabban a pillanatban gondolkodhat egyszerre univerzálisan, partikulárisan és szingulárisan, s a különbözo gondolkodási szintek nemhogy nem oltják ki, hanem inkább erosítik egymást (plusz a gondolkodói habitust). A hagyományos elbeszéloi formákat muködteto vagy e formákat felbomlasztó tudatos szerzok e tapasztalatot – a muvészi hatás ér­de­kében – rendszerint szigorú tiltás alá helyezik, nem vesznek róla tudomást, és a gondolkodói szinteket akkor is kíméletlenül szelektálják, ha a spontaneitás látszatát akarják kelteni. Aki pedig nem így tett, az jó esetben is naiv tollforgatónak minosült, és kirekesztodött az irodalomból. (Így járt pl. a magyar noi gender-írók jelentos elofutára, Vajda Jánosné Bartos Rozália, akinek emlékirata duktus tekintetében szembeötloen közel áll az Anya belso monológjához, noha mufajilag – ellentétben a Wertherrel és az Ulyssesszel – aligha lehetett a Zehuze mintája.)

Az elbeszéloi szemléletmegosztás mellett Forgách másik írói leleménye az a fölismerés, hogy a gondolati szintkülönbségeket egy narrátori szemléleten belül sem muszáj eltüntetni; ki is lehet élezni oket. Ezáltal ugyanolyan nagy ívu korfestés jöhet létre, mint a realista regényekben, csak éppen az eredmény nem freskó, hanem falikárpit. (Ez persze metafora, de a föntiek alapján talán így is világos, mire gondolok.) Ezek után lássuk Hruscsovot, ahogyan az idézett szövegrészben szerepel!

Mindenekelott azt látjuk, hogy igazából sehogyan sem szerepel. A mai olvasó összemérhetetlenül többet tud(hat) az ’56 eleji beszédrol, annak elozményeirol, közvetlen és közvetett világpolitikai hatásáról stb., mint a fél évszázaddal ezelotti levélíró. Azt pedig mindenképp tudja (az Anya pedig – még – nem tudja), hogy a szocializmus sztálintalanított változata ugyanúgy bukásra van ítélve, mint a korábbi, rém­uralmibb változat. Az Anya számára traumatikus szenzáció, hogy a Sztálin-éra rémuralom volt; a mai olvasó számára, politikai beállítódástól függetlenül, evidencia. Az Anya döbbenetét nem tudjuk, nem is föltétlenül akarjuk átérezni. Hruscsov önmagában véve csöppet sem érdekes.

Más dolgok érdekesek. Például egy apróság. Az, hogy ami nekem Hruscsov, az neki miért Khrus­chev? A legegyszerubb és talán leginkább helytálló válasz az, hogy csak. Mert így szokta meg. Mert angol nyelvu újságokból tájékozódik, és önkéntelenül is azok helyesírásához igazodik. Ebben viszont annak ismerete lappang, hogy az Anya fiatalon, huszon-egynéhány évesen elszakadt a magyar nyelvterülettol. Orzi anyanyelvi kompetenciáját, sot nyelvileg kifejezetten kreatív, de a távozása után érvénybe lépo nyelvi normákhoz nem tud igazodni. (Ez, nem kis mértékben, növeli is a szöveg belso szabadságfokát.) Ugyanez vonatkozik férjére, Apfelbaumra, annyi különbséggel, hogy o héberül alkot, és mufordítóként részt vesz a nyelv megújításában; csakhogy ez a munka, valamint a publicisztika elszívja alkotói energiáit.

De egyelore maradjunk Hruscsovnál, illetve Khruschevnél. Kérdés, hogy a ketto azonos-e. Ha azonosak lennének, föl lehetne cserélni oket: én írhatnám úgy, mint az Anya, az Anya pedig, mint én. Ám ez nem lehetséges. Ugyanakkor az is igaz, hogy az eltéro írásmód nem teszi lehetetlenné az azonosítást. Nos, errol van szó: a két név, illetve a két névvel jelölt személy nem föltétlenül azonos, hanem csupán azonosítható, és ezt a muveletet az olvasónak kell vagy lehet elvégeznie. Ilyen azonosíthatóság a címbe foglalt „zehuze” szó is, ezt azonban a héberül nem tudó magyar olvasó nem értheti, és Forgách a kötet végén olvasható szójegyzékbe sem rakta bele; csupán a fülszövegbol derül ki, hogy a magyar „ez van”-nal azonosítható. Ez jóval nehezebb azonosítás, mint az elobbi, és így rendjén való; mert ami magyarul lapos közhely, az magyar kontextusban héberül úgy hangzik, mint egy varázsige (átok, áldás, fohász, káromkodás). Tehát éppen, hogy nem ez van, hanem valami más, mint ami van; miközben persze tényleg „ez van”.

A regény lapjain százával, ezrével találhatók ilyesféle könnyebb-nehezebb nyelvi azonosíthatóságok; az olvasón múlik, mekkora részben végzi el az identifikációt, mily mértékben vesz tudomást az árnyalatnyi mellékjelentésekrol, és mihez kezd az eltéro hangtestek közti fonetikai ürességgel. Annyi bizonyos, hogy még a szavak mellékjelentéseire és az elemi fonetikai hiátusokra is rátelepszik az Apfelbaum-Rozsda család drámájának egy-egy mozzanata.

A családi dráma, mely a regény lapjain zajlik, nem az identitásról szól, de az identitás többértelmusége nélkül nem alakulhatnának ki drámai szituációk. Apfelbaum Henrik és neje, az Anya magyar (hungarus születésu, magyar anyanyelvu), de ugyanakkor zsidó. Zsidók (zsidó vallásban és muvelodésben nevelkedtek, majd kikerültek Palesztinába), de ugyanakkor kommunisták. Kommunisták (a pártszakadás után szovjetbarát kommunisták), bár egyre súlyosabb kételyeik vannak az eszmét és a taktikát illetoen, de ugyanakkor lojális izraeli állampolgárok. Kommunista meggyozodésük miatt rokonaik, ismeroseik kiközösítik oket; kétségeik miatt mindinkább elszigetelodnek saját elvtársaik között is, akik egyébként keményen értelmiségellenesek, míg Apfelbaum a baloldali értelmiségi hivatástudathoz legalább annyira huséges, mint kommunista világnézetéhez.

Ehhez járul az is, hogy nincsenek személyes tapasztalataik a kelet-közép-európai zsidóüldözésrol és a soáról. Azért élnek, mert élnek, nem pedig azért, mert sikerült túlélniük a holokausztot. Emiatt – értelmes, tisztességes és szenzibilis emberek lévén – buntudatot éreznek, mely azonban egyfajta rideg értetlenséggel párosul. Ezzel magyarázható az is, hogy az Anya harminc éven át mennyire nem hajlandó fölismerni a k.-európai szocializmus embertelenségét, miközben annak tényeirol (konkrétan arról, hogy Magyarországon nélkülözés és elnyomás van) sokféleképpen és igen gyakran kénytelen tudomást venni.

Annál több megértést mutatnak Apfelbaumék a palesztinai arabok iránt. Itt nem csupán arról a naiv illúzióról van szó, hogy a zsidó és az arab „proletariátus” majd összefog a szocializmus megvalósítása végett; e remény eléggé gyors szétfoszlása engem nem rendít meg. Apfelbaumék azonban valami mást, többet is reméltek: azt, hogy Palesztina függetlenné válásával létrejön egy zsidó és arab közös haza, közös társadalom. Látniuk kell azonban, hogy ezt sem a kormányon levo izraeli politikusok, sem a környezo arab államok vezetoi, sem a nagyhatalmak nem akarják; és így nem is lesz belole semmi. Helyette, az arab falvak lakóinak eluzése után, létrejön Izrael mint zsidó állam, melyet az arab világ mint halálos ellenség vesz körül. Ezt Apfelbaumék saját életük tragédiájaként élik meg, és ez a könyvben csakugyan tragikus érzelmi tónust hoz létre.

A könyvet két évszám – 1956 és 1967 – tagolja nagyjából egyenlo terjedelmu részekre. Mindkét esztendo traumatikus az Apfelbaum házaspárra nézve, s emiatt a könyv második és harmadik harmadában a levélírói attitud észrevehetoen megváltozik az elozo harmadhoz képest. 1956-ban Apfelbauméknak azzal kell szembesülniük, hogy a világesemények nem egészen a marxista üdvtörténet szerint alakulnak, 1967-ben, a hatnapos háború során az válik napnál világosabbá, hogy nem lehet egyszerre hithu kommunistának és tisztességes izraeli polgárnak lenni.

Persze nem csak ez okoz traumát az említett két esztendoben. Az Anya 1956 nyarán Budapestre látogat (emiatt tizenkét könyvoldalon át a Leány helyett Apfelbaum a címzett), és sok év után viszontláthatja a Leányt, valamint megpillanthatja négy unokáját, akik ekkor még kisgyerekek. Lát valamit a politikai erjedésbol (melyet leginkább a magyar kommunisták elbizonytalanodásaként észlel), de mindenekelott azt látja, hogy a Leány nyomorban és boldogtalanságban él, házassága rossz, egészsége tönkremenoben, és a mindennapos létfenntartásért agyon kell strapálnia magát. Hazautazása után többé nem áltathatja magát azzal, hogy a Leány élete rendben van; még kevésbé gondolhatja, hogy o mint Anya segíteni tud rajta. Nyújthat neki némi segítséget (ilyen a rendszeresen küldözgetett IKKA-csomag, melynek tartalomismertetése a regény egyik ritmikusan vissza-visszatéro motívuma; a csomag címzettje ezekbol a listákból tudhatja meg, mi tunt el a csomagból vámkezelés, postai továbbítás közben), de a Leány életének lényegi nehézségeit nem tudja megoldani, hiába is akarja.

S ez a dráma egyik lényeges mozzanata: hogy az Anya egy életen át ezt akarja. A dramaturgia logikáján kívül apró szövegbeli utalások is azt sugallják, hogy a Leány 1947-ben nemcsak naiv lelkesedésbol távozott az Anya mellol, hanem valami elol menekült is. Én pedig úgy sejtem, hogy éppen az Anya félto és gondoskodó akarata elol menekült Magyarországra és a Rozsdával kötött rossz házasságba. Ami azonban a „valóságban”, vagyis a regény lapjain zajló drámában menekülés (még ha a boldogtalanságba vezet is), az a Forgách által kitalált regényapparátusban tökéletes csapdának bizonyul. Hiszen a létrejövo levélírói beszédhelyzet által sikerül csak az Anyának igazán kisajátítania a Leányt. Ezáltal válik az Anya három gyermeke közül a Leány a legkedvesebbé, legfontosabbá és – mint azt az Anya ki is mondja nem egy helyütt – egyedüli bizalmasává.

Ám ez nem elsosorban azt jelenti, hogy élvezi az Anya bizalmát (azt is; nyilván fontos a szüloi támasz és az anyai szív melege), hanem azt, hogy neki kell viselnie a belso monológba foglalt életanyag teljes terhét és – ha jól veszem észre – felelosségét is. Ha pedig még azzal a rémálommal is számot vetünk egy pillanatra, hogy a regényapparátusban a Leány az Anya által van fikcionálva (világra hozva és szövegszeruen megalkotva), akkor arról is lehet némi sejtelmünk, hogy a Leány miért van annyira elszigetelve a környezetében, miért nem esik szó egyetlen közeli barátnojérol sem, miért nem tud a gyermekeivel vagy legalább az egyikkel olyan szeretetteli viszonyt létesíteni, mint amilyen ot fuzi az Anyához.

A „valóságban” a Rozsda házaspár különféle konkrét körülményeivel magyarázható a Leány teljes magánya. A regényapparátus felol nézve ellenben az látszik, hogy az anyai szeretet kizárólagosságot követel, és az Anya, lévén o az, „aki van”, ennek a követelésnek (vagyis az igazi szerzo, Forgách szemszögébol követelménynek) maradéktalanul érvényt is szerez.

A dolog úgy áll, hogy az élet surujét az Anya birtokolja, és a Leány az egyetlen, akinek rendszeresen juttat küldeményeket belole. Ismétlem azonban: mindez attól mutatkozhat muvészi hatást kelto eljárásnak, hogy az Anya jelenlétének totalitása vé­gig nem evidens. Ellenkezo esetben azt kellene hinnem, hogy a Leány házasságát is o teszi tönkre, o okozza a betegségeit stb., amit hinni badarság lenne. Nem így van; az Anya minden alkalommal oszintén elszörnyedve állapítja meg (egy-egy fénykép láttán), hogy a Leány „egy kis nyúzott macska”, vagy hogy a Rozsda gyerekeknek éveken át nem jut rendes ágy, vagy hogy Rozsdáék budai lakása a fölöttük levo tetoteraszról ugyancsak éveken át beázik. Ám ezek és az ehhez hasonlók is azt az esztétikai tapasztalatot erosítik, hogy az Anya rendelkezésére áll az élet surujének egésze, és ebbol csak a Leány­nak juttat valamennyit, mintegy kárpótlásul a teljes fikcionáltságért és a félig metaforikus nyelvi létesítettségért.

Ezért állítottam írásom elején, hogy a család, a rokonság többi tagjai, akikhez egy-egy személynév van hozzárendelve – Hanna, Dmitri, Sulamit, Áron, Sergej, Dávid, Maya, Sosana, Támár, Gitus stb., to­vábbá Rozsda Róbert és négy gyermeke, Viki, Matyi, Gabi, Sára és még jó néhányan – ugyanúgy a név, a megnevezés által nyerik életüket, mint a belso monológban említésre kerülo politikusok, muvészek, urhajósok és egyéb közéleti szereplok. És ez kevés élet, nagyon kevés. Eleinte azt hisszük, hogy a néven nevezett személyek az élet surujében lubickolnak és dúskálnak, aztán egyszerre csak rádöbbenünk, hogy légüres térben fuldokolnak egytol egyig.

Ilyen fokú írói kegyetlenségnek ritkán lehettem tanúja.

Ennek láttán az Apfelbaum-Rozsda család drámájának másik felét, melynek középpontjában Rozsdáék állnak, már igen röviden összefoglalhatom. Rosenstern, majd Rozsda Róbert (aki szintén hungarus születésu, magyar anyanyelvu, de a trianoni döntés miatt romániai magyar zsidóként nevelkedik, és aki szintén nem soá-túlélo, hiszen a harmincas évek végén kijut Palesztinába, ahol néhány évig a brit hadse­regben szolgál) Budapesten újságíróként és szerkesztoként eleinte felívelo karriert fut be, amit tehetségének, nyelvtudásának és pártfegyelem iránti érzékének köszönhet. Ellentétben Apfelbaumékkal, neki nincsenek sem kétségei, sem kognitív disszonanciái, o keményvonalas pártember, és oszintén hisz is abban, amit leír. 1956-ban a reformkommunizmusnak a szele sem legyinti meg, a forradalomról biztosan tudja, hogy „ellenforradalom” volt. Nem sokkal késobb eljön Rozsdáék csillagórája: Rozsdát 1961-ben családostul kiküldik Londonba MTI-tudó­sí­tónak. Aligha kell részleteznem, milyen óriási lehe­toségekkel jár mind Rozsdára, mind feleségére és gyermekeire nézve egy ilyen helyzet. (Annyit mondok, hogy a csomagküldés iránya átmenetileg megfordul: most a Leány küld az Anyának csomagokat Lon­don­ból Tel-Avivba.)

Csakhogy Rozsdát, aki még jóformán be sem rendezkedett odakint, váratlanul hazarendelik. Ki­derül, hogy Izraelben élo rokonsága (plusz brit hadseregbeli múltja) miatt nem tartják megbízhatónak. Rozsda igyekszik visszaszerezni fölöttesei bizalmát, alkalmazkodik, túlteljesít. 1967 után, amikor az Izrael-ellenesség a hivatalos magyar álláspont hangsúlyos része lesz, egymás után írja Izraelt elítélo cikkeit. Végül a személyiségzavar jelei kezdenek mutatkozni rajta, üldözési mániája lesz; az utolsó években mint szétesett, megtört emberrol esik róla szó, akit a pszichiátrián kezelnek.

A Rozsda gyerekek, akarva-akaratlanul követve anyjuk, a Leány egykori példáját, mihelyt tehetik, menekülnek a családból. Viki vidékre megy dolgozni; Matyi (miután alig egy év leforgása alatt megnosült, apa lett és elvált) elvonul a korabeli avantgardista muvészeti életbe; Sára disszidál, és Londonban excentrikus életet él; Gábor – hogy a Werther szerzojének egy másik muvére utaljak – elindul beteljesíteni Wilhelm Meister színházi küldetését. A könyv legvégén, amikor a levélíró Anya papírra veti az utolsó mondatot és meghal, a Leány ott áll végképp magára hagyva, immár o maga is megöregedve, egy olyan országban, ahol idegenként élte le boldogtalan és nagyjából értelmetlen életét.

Ez történt volna a regényben, ha a Zehuze egy vagy több történeten alapulna. Ehelyett azonban a beszédszituáción alapul, és mindenekelott maga a beszédaktus történik benne, valamint az ido egyszerre észrevétlen és szembeötlo, folyamatos és ugrásszeru elorehaladása; tulajdonképp maga a mulandóság. A folyamatos beszédaktuson belül pedig az történik, amit a regényapparátus muködése kapcsán leírtam.

Van azonban még valami a regényben, ami egy kicsit ellentmond a föntieknek; úgy is mondhatom, hogy nem illesztheto be maradéktalanul a regényapparátus mozzanatai közé. A Leány édesapjának, Ap­felbaum Henriknek az alakjára gondolok. Egé­szen pontosan arra, hogy neki – ellentétben a többi családtaggal – mégiscsak van alakja, és ezt az alakot nem lehet beszorítani a teljes fikcionáltság keretei közé, a színtiszta nyelvi létesítettségbe. Ez az a mozzanat, melynek során Forgách mint szerzo mégiscsak elotérbe lép, és odaáll az Anya mellé. Az a rendkívüli empátia, mellyel Apfelbaumról a belso monológban szó esik, nem csak (sot nem is elsosorban) az Anyáé. Apfelbaum is légüres térben fuldokol, mint a többi névvel bíró családtag és rokon, de neki jóval több élet jut, mint a többieknek, és azt nem az Anyá­tól kapja, hanem az igazi szerzotol. Apfelbaum harminc éve azzal telik, hogy meg akarja írni élete fo muvét, egy családregényt, melybe a világról való összes tudását belesurítené. Nagyon meg akarja írni.

De csak akarja. Harminc év alatt nem tudja rászánni magát a megírásra. Nem ér rá. Olyan sok megbízása van (cikkek, fordítások, eloadások stb.), és ezeket oly lelkiismeretes alapossággal végzi, hogy a regényírásra, ami pedig élete legfobb célja volna, nem jut ideje. Nem jut, nem marad. Néha már-már megpróbálkozik vele, de még mielott belefogna, máris feladja. Egy ido után az az érzésem, hogy Ap­fel­baum bokros teendoi, melyekrol az Anya lelkiismeretesen tudósít, mintha csupán ürügyek volnának arra, hogy az író ne írjon, vagyis kitérhessen élete valódi feladata elol.

Túlfeszítené írásom kereteit, ha vázolni próbálnám az írói halogatás természetrajzát és lehetséges lélektani okait. Azt sem kívánom mérlegelni, muvészi értelemben meddig produktív a halogatás, és mikor kezdi rombolni egy (még) nem létezo munka tervét, egy ido múltán magát az alapötletet. Fél­re­értések elkerülése végett leszögezem: nem az a halogatás, ha valaki sok éven át dolgozik egy nagy ívu regényen, ahogyan Forgách tette, hanem az, ha sok évig el sem kezdi, ahogyan Apfelbaum. Ám éppen e jelentéktelennek nem mondható különbség késztet arra, hogy Apfelbaum önmagáról tett kijelentését a Zehuze 421. oldalán – „Apfelbaum Henrik, aki nincs” – összeolvassam az elozo regény címoldalával – „For­gách András, Aki nincs” –, és annak a vélekedésnek adjak hangot, hogy Apfelbaum alakjában For­gách titkos önarcképet rajzolt.

Fogách regénybeli alteregója nem Rozsda Gabi, hanem Apfelbaum. A szerzo érzelmi-akarati tónusai hozzá kötodnek, miközben életrajzilag nem azonosítható vele. Másfelol Forgách életrajzilag nagymértékben azonosítható a regénybeli Rozsda Gabival, de érzelmi-akarati tónusok tekintetében szinte semmi köze hozzá. Ez kicsiben ugyanolyan kettosség, mint ami a regényapparátus egészét muködteti. Vagy, ha jobban megnézzük, nem is annyira kicsiben.

Apfelbaum azáltal válik regényhossé ebben az egyébként hos nélküli beszédfolyamban, hogy For­gách meddo visszatorpanásra, halogatásra, végso soron tétlenségre kényszeríti. Ennek fényében nyeri el végso jelentoségét az a tény, hogy o maga viszont létrehozott egy kész, lezárt, muvészileg hatékony – egyszóval: létezo – regényt.

Nem egyszeruen megírta a Zehuzét, hanem bizonyos értelemben a benne szereplo regényhos helyett írta meg. Nem ugyanazt a családregényt és nem ugyanúgy (már csak azért sem, mert „ugyanúgy” a másik hos, az Anya – nemlétezo – leveleit másolta le betu szerinti pontossággal), de a lényeg az, hogy sokesztendei munkája eredményével visszamenoleg érvénytelenné tette Apfelbaum elobb idézett önminosítését. Ez pedig talán a legtöbb, amit egy szerzo tehet a hoséért és alkotásáért.

Forgách András: Zehuze. Magveto, 2007, 640 oldal, 3990 Ft.