Otthonkeresés
Dérczy Péter írása
Azt nem állíthatnám, hogy bábáskodtam Forgách András könyve létrejötte körül, azt viszont még sem tagadhatom, hogy e lap hasábjain én közöltem eloször részletet belole, s aztán még sokszor. A részletek közlésrol közlésre változtak, alakultak formájukban, s ha most a regényre mint egészre tekintek, elmondhatom, hogy a szöveg (már amit elozetesen ismertem belole) idoben nagy, de talán nem radikális változásokon esett át: lett hozzávetoleges központozás, lettek évszámok (1947-tol 1976-ig), melyek tagolják a szövegfolyamot, s a kiadói szerkesztés alatt a regény terjedelme is csökkent állítólag vagy kétszáz oldallal. Az írói, szerkesztoi sebészkedések azonban nem szabták át a mu felületét, az lényegét illetoen maradt, ami már az elso részlet megjelenésekor is sejtheto volt: különös családregény, melynek két központi alakja anya és lánya, a háttérben pedig a szerteágazó, különbözo rokoni kötelékek. A választott mufaj – azaz a családregény – pedig nagyon is várható volt Forgách András elozo könyve, az Aki nincs után, hiszen annak nagyobb lélegzetu részeiben már fel-feltünedeztek a körvonalai, csak éppen abban a szövegben egy furcsa nevu fiatalember volt a foszereplo (kísértetiesen hasonlított a szerzore), aki önmagát és a világban való helyét próbálta meghatározni. A személyiség-, az identitáskeresés logikusan vezetett oda, hogy azt az elbeszélo egy tágasabb, de még mindig igen személyes szférába transzponálja, a családéba, ezúttal úgy, hogy a személye csak periférikus fontosságú lesz: az elotérben a hozzávezeto családi évtizedek és figurák sokasága áll. A Zehuze ebben az értelemben a legnagyobb természetességgel folytatja az Aki nincs utolsó, záródarabját (100. A seb), melyben bizonyos testvéri szeretetrol és „egy úgynevezett osi családi fészekrol” van szó „egy régi házban”; e két utóbbiról majd részletesen olvashatunk az anya – más megközelítésben a nagymama leveleibol. Az érthetoség kereteit megteremtendo, kénytelen vagyok némileg iskolásan összegezni, mi is ez a szöveg.
A leveleket egy középkorú (1947-ben „közel az 50hez”) asszony írja Palesztinából illetve a megalakuló Izraelbol lányának Magyarországra. Az asszonynak nincs saját neve (a levélformából következoen), o Apfelbaum Henrik felesége, akivel nagyjából úgy 1917-18-ban hagyják el Magyarországot (a Monarchiát) és települnek át Palesztinába. Itt születik 1922-ben leánya (akinek szintén nincs neve, csak jákirátinak szólítja anyja), aki talán a gyökerek keresése miatt települ át (vagy vissza) Magyarországra 1947-ben, ahol aztán kényszeruen is megragad férjével és a már itt születo négy gyermekével. Az anya leányához írt levélfolyama 1976-ban zárul, szakad meg – a befejezetlen mondat a halálára utal. Az eddig felvázolt ido is tetemes, ám a regénybe ennél jóval nagyobb intervallum épül bele, hiszen a zsidó (fél)értelmiségi család sorsát hozzávetoleg a XIX. század végétol követhetjük vázlatosan nyomon, amit prózapoétikailag néhány alapmotívum is felerosít (mint például a fehér lóé, mely nem csak Horthyé, de Ferenc Józsefé is, és bizonyos értelemben még Kádáré is). Mindehhez még hozzáteheto, hogy a történet igen hasonlít Forgách András, testvérei és családja történetére – ám ez valóban nem túlzottan érdekes, és adjunk igazat a szerzonek, aki a levélregény mufajáról értekezve azt írta: „A másik élete, még ha igaz is, nekünk fikció”.
A regény legfontosabb része természetesen az elbeszélo: az anya-nagymama. Személyében Forgách András egy fantasztikus, talán nem helytelen azt írni, vérbo asszonyt formált meg, ha tetszik, egy igazi „jiddische mámét”, akinek értelmiségi, író férje mellett is mindenrol van véleménye: a világpolitikától a pormacskákig, de mégis leginkább a családjáért, a lányáért, az unokáiért aggódik, oket próbálja ezer kilométerek messzeségébol is összetartani, óvni; belebeszél tehát mindenbe, amibe csak lehet levélben. Figurája olyannyira fölötte áll mindennek, hogy a beszéd- és gondolkodásmódja a regény összes elemét meghatározza mind a szerkezetben, mind az elbeszélés technikájában. Utóbbi az egyszerubb, de a regényben nem tökéletesen megoldott (mert megoldhatatlan) probléma e keretekben. Én-elbeszéléssel van dolgunk, tehát azt láthatnánk csak, amit az elbeszélo lát; az elbeszélo azonban rengeteg olyan (történelmi), (családi) (és a többi) eseményrol is beszámol, amelyen nem volt ott, nem látta, nem „tanúskodott” – legfeljebb lánya levelébol értesült, olvasta a lapokban, hallotta a rádióban. Arra akarok utalni ezzel, hogy az anya-nagymama elbeszélésében vannak átélt és átélheto mozzanatok (ezek szinte kivétel nélkül a családhoz kapcsolódnak, ritkán bensové tett történelmi konfliktusokhoz, arab-izraeli viszony), de mivel ezek mindig szukített fókuszálásúak, tele vannak ismétlodésekkel, amitol a hanghordozás bár egyéni, mégis monotonná lesz. Sajátos belso szerkezeti megoszlás-megosztás keletkezik így: az anya-nagymama leveleinek ezen személyes hangú részeibol úgy tunik, hogy az ido nem telik, minden újra és újra ismétlodik, a sors mindig ugyanaz: az anya-nagymama-gyermek-unoka viszonyokon semmi nem változtat, mert azok valami mélyebb, zsigeri érzelmeken múlnak. Ehhez képest az évszámokban kifejezett történelmi ido ugyan látszólag telik, s mintha változásokat is mutatna (különösen a technikai fejlodésben), s persze ráismerünk a politikusokra, történelmi fordulópontokra, melyek akár személyes életünket is befolyásolhatták – de mindez kissé kaleidoszkópszeruen, sot néha leporellósan, háttérdíszletként. Az évszámok föltüntetése a szöveg tagolásában tehát jótékony hatású az olvasó számára, ám mégiscsak külsoleges regényszerkezeti megoldás, jellemzo, hogy leggyakrabban a levélszöveg ettol függetlenül folyamatos. A „két” (az egyéni és a történeti) elbeszélés így jobbára párhuzamosan fut, ritkán érintkeznek, amely igény csak azért merülhet föl, mert a szerzo odarajzolta mindkettot. A levélfolyam ugyanis valójában tudatfolyam (a Joyce-allúziókat itt nem sorolom), csak Forgách András valamiért (talán mert igaz történetet akart elmesélni) a tudatfolyam történelmi perspektívában szukös lehetoségeivel nem elégedett meg.
Nehéz így kibontani a mu egyik – szerintem – alapveto jelentésrétegét, pedig ott van, búvópatakként tunik olykor-olykor a szemünk elé, és akkor nagy hatással: s ez a szétesésrol, a nyelv nélküliségrol (mert az anya már nem tud, lánya meg valószínuleg még nem tud magyarul) és az otthontalanságról szól. Az anya Izraelbol, ahová emigrált ezt írja lányának: „nálunk sosincs osz, és nekem az osz a haza” (350. o.), lánya egy idézett válaszában arról ír Magyarországról: Jeruzsálemben, három éves korában volt boldog (628. o.). Amikor ezt olvastam, akkor gondoltam rá, milyen kár, hogy „jákiráti” leveleit nem ismerhettem meg, mert talán még többet tudhattam volna meg e közös boldogtalanságról és otthonra nem lelésrol, ha nem csak monológ a regény – pedig az anyaga így is lenyugözoen gazdag. Nem könnyu, de bele lehet veszni, az elso, célképzetes olvasás után lehet bolyongani benne összevissza.