C’ EST LA VIE

Dérczy Péter írása

Jelenkor • 2007. év 47. évfolyam 1. szám

Bárki, aki kézbe veszi e vaskos, 630 oldalas könyvet, melyet még több oldalnyi “idegen szavak” jegyzéke is kiegészít, elso pillantásra is meg fogja állapítani magában, hogy a Zehuze nem lesz könnyu olvasmány. A mu elolvasása után pedig igazolva is láthatja az eloérzetet, de bizonyára már nem pusztán külsoleges okokból. A Zehuze ugyanis leginkább azzal hozza zavarba olvasóját, hogy látszólag olyan tradicionális formai megoldásokat kínál fel, melyek a regénnyel szembeni elozetes befogadói várakozásokat felerosítik s bizonyos irányokba terelik, ám e várakozásokat a késobbiek során vagy nem teljesíti, vagy e várakozások irányától eltéroen teljesíti csak. Mivel befogadói magatartásunkat, célképzeteinket idorol idore módosítanunk, revideálnunk kell, ez az olvasást, a könyvben való elorehaladást nem könnyíti meg, de feltehetoen ez nem is állt a szerzo szándékában. Ugyanakkor az alkalmankénti befogadói “átállások” arról is tanúskodnak, hogy a regény többrétegu; meglehetosen sejtelmes jelentéseit nehéz ugyan felfejteni, de a beléfektetett munka mintegy megtérül akkor, amikor a megszokott helyett másféle, eddig nem vagy csak részben ismert és változatosan szép “epikai tájra” érkezünk.

A Zehuze elso megközelítésben családregény, a klasszikus “felállást” mutatja, különösen a generációs tagolódás tekintetében, amennyiben a nagyszülok, szülok és a gyerekek nemzedéke alkotja meg a történetet, az Apfelbaum illetve a Rozsda család történetét. Már nem a klasszikus forma jellemzoje viszont, hogy a három generáció által átfogott idointervallum – elvileg fél évszázad, gyakorlatilag a huszadik század a hetvenes évek közepéig – egészen sajátos módon nem tartalmaz idobeli irányultságot. A három nemzedék életében, sorsában sem “progresszió”, sem “regresszió” nincsen (mint ahogy van a klasszikus polgári családregényekben), tehát a családtörténetnek mint olyannak sincs valamiféle teleológiája. Talán egyetlen szemszögbol találhatnánk viszonyítási pontot a család életének epikus alakításában: akkor, ha a nagyszülok generációjának, Apfelbaum Henriknek és (a regényben névtelen elbeszéloként szereplo) feleségének a történetével részletesebben megismerkedhetnénk. Az o történetük, azaz egy magyar zsidó házaspár története, különösen a Magyarországról való kivándorlásuk elotti idoszak (tehát mintegy az elotörténetük) a regényben éppen hogy, vagy még úgy sem említodik. Azt, hogy Forgách András lényegében saját családja, nagymamája történetében miért nem nyúlt vissza arra az idoszakra is, amikor a házaspár “eszmélkedik”, nem tudhatjuk, illetve elbeszélo formai okokból tudjuk, rá is térünk majd, de az azért más típusú kérdés. Ezért kell most röviden érintenünk a regény cselekményszerkezetét. Tehát: nem teljesen bizonyítható ugyan, hogy az Apfelbaum házaspár pontosan mikor hagyja el Magyarországot, de a 22. oldalon ezt olvashatjuk: “mi már assimilálódtunk Palestinába egyszer harminc éve”, s mivel a nagymama levele, amiben a mondat olvasható, 1947-bol való, 1917-re teheto az emigráció; más helyütt, bár nem egyértelmusítheto, azt láthatjuk, hogy a nagymama így ír: “és láttuk a Horthyt a fehér lovon”, “a Tanácsköztársaságot leverték” (188. o.), ez az emlék viszont csak 1919. november 16-ról származhat, Horthy Budapestre való bevonulásáról a “nemzeti hadsereg” élén. Nem szorszálhasogatás ez, s nem is teljesen jelentéktelen kérdést feszeget. Ha az Apfelbaum házaspár, úgy is mint családalapító, 1919-ben vagy esetleg 1920-ban vándorol ki az országból, akkor – bár a regény mindezt sajnálatosan nem érinti – egy olyan történetszálat nem gombolyít fel az elbeszélo, amelyrol már fiatal zsidó lányként is sok mindent tudnia kellene. 1919 oszétol és 1920-tól számítható annak az idoszaknak a kezdete, melyben a magyarországi hatalom felmondja az emancipációs szerzodéseket, törvényeket. Mivel Apfelbaum Henrik és felesége – mint utóbbi leveleibol, melyek maguk alkotják a Zehuze címu regényt, kiderül – kommunisták, a férj pedig értelmiségi, író, mufordító, szerkeszto, alighanem a Tanácsköztársaságban valamilyen módon érintett (is lehet). Alakjában egyébként az a széles látóköru, nagy muveltségu, filozofikus kulturáltságú magyar zsidó polgár körvonalazódik, aki akár éppen a Vasárnapi Kör, Jászi Oszkárék, Balázs Béláék “szalonjának” is tagja lehetne, noha talán fiatalabb náluk. Azt tehát, hogy miért emigrálnak Magyarországról, nagyjából sejthetjük, arról viszont semmit vagy alig valamit tudhatunk meg, hogyan éltek addig (legfeljebb néhány békés, “monarchiás” emlékkép villan föl a szövegben errol). Azért tartom fontosnak mindezt megjegyezni, mert nem teljesen mindegy, honnan és hogyan indul lényegében a családtörténet, amely – ennyit megelolegezhetünk – a boldogtalanságról, a szétszóratásról, az állandó vándorlásról és valóságos otthonra nem lelésrol tudósít valójában. Ha ugyanis a vándorlás kezdetének oka egy úgy-ahogy felépített, de otthonosnak tuno magyar zsidó polgári lét összeomlása vagy összeomlásának kezdete, akkor az otthontalanság történeti meghatározottságú, s ha így van, akkor a regény, bármennyire próbáljuk magyarázatát adni a hiánynak, adós egy történeti és epikus szállal, réteggel. Szerintem ez a hiány valós, ám az elbeszélo személyének megválasztása indokolhatja a regény világán belül. Ha viszont eltekintünk ettol a viszonyítási ponttól (tehát egy “boldog” elotörténettol), s az elbeszélo alakja és muködése erre kényszeríti az olvasót, akkor jóval általánosabb emberi családtörténetet kapunk, melyben a család életébe a történelem nem vagy kevéssé szól bele, vagy még inkább alig alakítja azt. A legfeltunobb e tekintetben, hogy nemcsak az elso világháború és következményei, de a második világháború és a holokauszt is kimarad a történetbol, ami szintén magyarázható, hiszen a regény (a nagymama levéláradata) 1947-ben indul. Ám szinte lehetetlenség, hogy a levelekben, akár csak utólagos reflexiókként, ez ne említodjék hangsúlyosan. A magyar történelem felol nézve meg az az érdekes, hogy ’56 alig van ábrázolva, igaz, s ez még meglepobb, hogy Izrael hatnapos “dicsoséges háborúja” is viszonylag kevés szót kap a nagymama leveleiben ahhoz képest, hogy a helyszínen él, közelrol “érintett” benne. Említést nyer viszont nagyon sok partikuláris dolog a család életébol – mert hiszen a levél mint forma a legnagyobb problémája a regénynek elbeszéléstechnikailag.

De maradjunk még mindig csak a családtörténet és a cselekményszerkezet mellett, melyet a regény levélformája indokol. Apfelbaum Henriknek és (névtelen) feleségének Palesztinában három gyermeke születik, a regény szövegébol kikövetkeztethetoen 1922-ben az a lány, akinek szintén nincs neve a muben, édesanyja (a levélíró, aki a gyerekek nemzedéke szempontjából nagymama) csak “jákirátinak” szólítja. Ok ketten, a két névtelen a Zehuze, a családtörténet tulajdonképpeni foszereploi, ha az elbeszélés folyamát lazán értelmezzük, mert szigorúbb és közvetlenebb értelmezésben csak a levélíró anya-nagymama tunik fel fohosként. Ok pedig azért leveleznek (bár ez a regényben egyirányú, csak az anya leveleit olvashatjuk), mert “jákiráti” 1947-ben, Izrael alapításának évében, talán valamelyes kommunista “furor” jegyében is úgy dönt, hogy huszonöt évesen, magyar nyelvtudás nélkül (vagy legalábbis alig-tudással), férjével visszatér a szüloi gyökerekhez: kivándorol, áttelepül Magyarországra. A regény valójában e befejezett tény után kezdodik – az anya ír lányának folyamatosan, megállíthatatlanul leveleket, e levelekbol kell (kellene) rekonstruálni a valóságos családtörténetet, azon belül pedig a családból kiszakadó magyarországi, mint majd szembesülhet vele az olvasó, “magyarosított” nevu Rozsda család történetét. Forgách András eloször ezen a ponton “nem teljesíti”, amit formálisan és “elozetesen” bemutatott: eloször is nyilvánvaló, hogy tradicionális családregényt ma már nem lehet írni, amit másodjára azzal is nyomatékosít, hogy a regény elbeszélojének nem egyszeruen “én-elbeszélot” választ, hanem a narrátort belehelyezi a családregény mellett egy másik nagy epikai tradícióba, a levélregényébe, ráadásul az általános formán belül egy olyan levél formakonstrukcióba, amelyben csak az elküldött leveleket ismerheti meg a befogadó, a rájuk adott válaszok nem jelennek meg eredeti szövegezésben, csak az anya rekapitulációjából tudhatjuk meg: mi történik lányával és családjával Magyarországon (az ötvenes, a hatvanas és hetvenes években). A narrációs lehetoségeknek ez mindenképpen nagyfokú redukciója, innét eredeztetheto epikai értelemben, hogy a korábban említett nagy történelmi események, kataklizmák miért nem valóságos súlyuk, befolyásuk szerint ábrázolódnak (vagy nem is kapnak teret a regény világában). A redukciós folyamat, mert lényegében errol van szó, a nagy elbeszélések lehetosége, illetve lehetetlensége felol indulva egyre szukebb narratív irányokba mozdul el az én-elbeszélésen belül, ami igen tágas spektrumot foghat ugyan át, de mégiscsak korlátozott narrátort takar, a levélforma, s különösen egyirányúsított változata, még szukebb elbeszéloi fókuszáltságot eredményez. A családregényt mint tradicionális formát ettol fogva már valóban el lehet felejteni, s legfeljebb posztmodern változatát szemlélhetjük a Zehuzében. Ezzel együtt pedig a levélformát is csak nagyon óvatosan kezelhetjük; egyrészt azért, mert a regény szövege formálisan egyáltalán nem “levélszeru”, amennyiben sem megszólítás, sem keltezés, sem aláírás nem foglalja keretbe a szinte végtelenített írást. (A szöveget tagoló évszámok 1947-tol 1976-ig az elbeszélés idotartamában pusztán sajátos “fejezetcímként” szolgálnak az olvasást megkönnyítendo, mert egyébként általában kikövetkeztetheto a történelmi ido az említett eseményekbol.) Mivel az anya leveleire kapott válaszokat csak az o szövegeibol ismerhetjük meg, nyilvánvaló, hogy lányának “hangja” e szövegben nem jelenhet meg (még ha pár sajátosan “beépített” apró részletben mégis), mindez együtt a szöveg megképzését a családregénytol, a levélregénytol (még posztmodern átírásaiktól is) eroteljesen elcsúsztatja a monologikus forma felé, a tudatregény irányába. Ezt a megállapítást alátámasztja a végig azonos fekvésu narrációs hangvétel, a belso monológra hasonlító beszédmód, melynek egyik jellegzetes formai megjelenése az ismétlodés, s ha bizonyos korlátok között ugyan, de a belso beszédre jellemzo asszociativitás, melyben az anya beszédében általában szinte szimultán jelennek meg a fenséges és alantas, a nagy emberi és a kis hétköznapi dolgok. Ez utóbbi egyébként a regényben gyakran muködik ellenállhatatlan humorforrásként (a szelíd irónia, a verbális humor, ami sokszor az anya rossz magyar nyelvtudásából is származik, nagy erossége a munek, gyakran segíti továbblendülni a szöveget és az olvasói figyelmet). Úgy foglalható ez össze, hogy a regényben felrajzolt világ egyetlen elbeszéloi szuron át, egyetlen nézopontból jelenik meg, ami aztán sok minden más narratív elemet is meghatároz, de meghatározza azt is, milyen is legyen az a regény, amelynek az a címe: Zehuze. Azaz regényformailag, az elbeszélésmódot illetoen nem is olyan nagyon elbújtatva a szöveg újra és újra visszatéroen reflektál erre, ha nem közvetlenül, akkor metaforikusan.

Közvetlen és eléggé kézenfekvo utalásnak számítható a regény elején és végén hangsúlyosan említett Ulysses, Joyce regénye; a 66. oldalon ráadásul ily módon: “de hogy a Das Kapitalt unalmába kiolvasta, vagy az Ulyssest, hiszi a piszi, azt még senki emberfia el nem olvasta, azt nem azért írták, belso monológ, lófütyi, meg Molly Bloom”, a 622. oldalon pedig az unoka, Gabó Joyce-mániájáról ír, az írót itt is gúnyosan emlegetve. Az anya-nagymama által kifigurázott mu azonban még e negatív lenyomatában is bizonyosan epikai modellje, valamiféle eloképe a Zehuzének, de legalábbis inspiratív mintája. A Joyce- és a Molly Bloom-párhuzam, bár jogos, de túlzottan egyszeru is. Az elbeszéltekben azonban ennél sokkal bonyolultabb, szerteágazóbb és finoman kidolgozott motívumok találhatók ugyanerre a témára. Ebbol a szempontból a legfontosabb a lényegében az egész muvet behálózó nagy motívum, a nagyapa, Apfelbaum Henrik és az o megírandó regénye az o nagymamájáról, akirol azt állítja vagy az a tévhite, hogy cigány volt. A nagypapa meg nem írt regénye valójában a Zehuze nagy metaforája, nagyképuen azt mondhatnám, metaregénye, s ebben a nagyapa elképzelései az o megírandó regényérol lényegében Forgách András regényében reinkarnálódnak, jutnak el a tényleges megvalósuláshoz. S hogy ezek az elképzelések mik voltak, arról a mu pontosan számol be (természetesen a nagymama narrációjában). Íme: a Droste Cacao dobozából indul a metafora, “be szép a piros doboz, avval a nagy fehér fokötos apácanovel, aki tálcán egy piros dobozt hoz, rajta apáca, a tálcán egy csésze forró csokoládé, rajta egy még kisebb apáca, aki dobozt tart, és abba egy másik, mondtam Apusnak, aki ezt kitalálta, az ismeri a gyermeki és noi lélek titkát (…) Apus kezébe vette a dobozt, nézte, nézte, és aztán mondta, hogy o épp ilyen könyvet akar írni, mondtam, hogy könyvbe az nem nagyon jó, mert az lehetetlenség”, s a beszéd még tovább szövodik az írás és a magyarázata értelmérol illetve értelmetlenségérol. A kakaósdoboz metaforáját azonban megelozi egy jóval konkrétabb, földhözragadtabb utalás, mely már az unoka (Gabó) és a nagyapa írását kapcsolja össze: “ez a fogalmazási házi feladat, amit Gabi 12 oldalon át nem tudott abbahagyni, köszönjük, hogy elküldted, különösen Apus: különös írás (…) ez a végtelenített írás, mintha Apust látnám, ez az önnönmaga farkába harapó kigyó, és a sok-sok wiederholung, sajnos Apus se tud zöldágra vergodni a regényével, mindig körbe forog, azt mondtam neki, konzultáljon az unokájával”. Egyik idézetnek sem csak az pusztán a jelentosége, hogy a regényen belül mintegy modellezi az éppen születo, íródó, vagy a befogadó oldaláról nézve, olvasódó regényt, hanem az is fontos bennük, hogy lényegében az elbeszélésmódját részletekbe menoen is “elemzi”. A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy a nagyapa regényét, mely mint említettem, a nagymamájáról szólt volna, s amely (a Zehuzébol úgy tunik föl) valószínuleg soha nem készült el, az unoka fogja megírni – az idézetek sejtetése szerint. Az már csak referencialitás és fikció egymásba surítése, a ketto poétikai összejátszatása, hogy bár nem a regény világából, hanem kívülrol tudható, hogy a Zehuze egész története Forgách András családjáról, végso soron önmagáról (is) beszél, s így azt mondhatjuk: az unoka nem csak meg fogja írni, hanem lám, meg is írta azt a muvet, s ez által valamit – elképzelést, vágyat, egy homályosan kirajzolódó sorsot – beteljesít, és egyúttal talán le is zár, de ez már túl van a racionális interpretáció határain, noha talán nem tévedek, ha megkockáztatom, a Zehuzében körvonalazódó világképtol a generációkon átívelo sorsok ilyen összekapcsolási lehetosége nem idegen. A regénynek ezt a részben irodalmias, de részben nagyon is életszeru történetrétegét ugyan elso pillantásra elnyomja az anya-nagymama hihetetlen szóáradata, alakjának az elbeszélés kizárólagos centrumába való helyezése, s persze vérbo megjelenítése, mégis igen fontosnak tartom, hogy végig mintegy ellensúlyt képez az alaptörténettel szemben. Valahogy úgy, hogy bár “Apust” és feleségét láthatóan végtelen szeretet fuzi össze, ám a világról nagyon erosen másként gondolkodnak; két magatartásmintát – durván és leegyszerusítve az értelmiségi és a (kis)polgár – attitudjét jelenítik meg.

Az idézett “végtelenített írást” a regény szövege – a nagymama végeláthatatlan “levele” – azzal is leképezi szerkezetileg, hogy lényegében in medias res kezdodik, bár ez sem teljesen pontos, és valójában nem ér véget, csak megszakad, ami nyilvánvalóan a levélíró-elbeszélo halálát jelenti egyben. E ketto között pedig majdnem strukturálatlanul árad a beszéd vagy az írás, magam inkább hajlanék a beszédre, mert bár a szöveg a rossz helyesírással (hiszen az anya-nagymama nem tud rendesen magyarul, a lánya meg soha nem tanul meg tökéletesen) hangsúlyozza az írottságot, mégis inkább közelebb áll a beszélt nyelvhez. Azt már láttuk, hogy a közbeiktatott évszámok csak formálisan tagolják a szöveget; ami igazán belso, poétikai és világképi szinten is strukturáló tényezo a regény szövegében, az a “wiederholung”, az állandó ismétlodés, ami lehet nagy motivikus ismétlodés, mint a nagyapa regénye, vagy olyan, mint a “fehér ló” kisebb motívuma, s persze a “zehuze” nem túl suru, de mindig nyomatékos felbukkanása. A “fehér ló” konkrétan Ferenc József lovát, valamint Horthy fehér lovát jelöli, jelentosége abban áll, ahogy az elbeszélo a motívumot ugyan humorosan, mégis komolyan tárja fel: “Apus halkan a fülembe súgott, ez ugyanaz a ló, mondta, megismerem”. Kettos jelentése is lehetséges ennek: egyrészt értelmezheto “politikailag”, a hatalom “fehér lova”, mely a zsidóság szempontjából mindig ugyanaz, bárki üljön is rajta. Ezt az interpretációt az engedi meg, hogy mindkét eseménynél hangsúlyozódik “Apus”, illetve az elbeszélo zsidósága (“hát ez a kis zsidógyerek kié?”, másodjára pedig: “de csak halkan tréfálóztunk, nehogy valaki megint mondja, itt ez a zsidó”). De ez a “mindig ugyanaz” általánosan is uralkodik a regény egész terében, világában. A “zehuze” szót – ami nagyjából azt jelenti “ez van”, “ezt kell szeretni”, vagy ami a mu szemszögébol talán megközelítoen a legpontosabb, “ilyen az élet” – azért lehetett teljes joggal a regény címébe emelni, mert tökéletesen fejezi ki mind az elbeszélo nagymama világképét, mind magának a szövegnek az ismétlodéseken alapuló szerkezetét. E világképben kitüntetett fontossággal bír a család, az élet fenntartásának legalábbis a vágya és eros kötelezettsége, már csak azért is, mert az Apfelbaum család éppen szétesoben, széthullóban van, amikor a regény terébe belépünk. A nagymama nagyra növesztett, hol tragikus, jobbára azonban inkább komikus, ám szeretetteljes alakjában egy nem mindennapi, de mégiscsak kisember figurája körvonalazódik. Aki értelmiségi férje mellett, kommunistaként persze sok minden iránt érdeklodik a muvészetektol a világpolitikáig, de azért alapjában véve csak lányának, “jákirátinak”, és késobb az unokáinak a boldogságával-boldogtalanságával foglalkozik folyamatosan, ami persze nem akadályozza meg abban, hogy mindenrol véleményt formáljon. Ez a két dolog együttesen magyarázza az elbeszélés fókuszának visszatéroen ismétlodo szukítését, illetve tágítását. A szemszög alapvetoen szuk, hiszen az a nagymamáé, tehát elbeszélésében tanú-narrátorként csak azt elevenítheti meg, amirol o maga tud, látta, hallotta és a többi. Az elbeszéloi szemszög azonban ennél szélesebbre is tágul, s ekkor kerülnek be az elbeszélés menetébe azok a történelmi, világpolitikai, de gyakran “jákiráti” és családja életének is azon elemei, melyeket a nagymama nem ismerhet vagy csak nagyon korlátozottan ismerhet. A történelmi események elbeszéltségével alapjában nincs baj, legfeljebb annyi, hogy kissé képeslapszeru, néha iskolás – de ez kétféleképpen is indokolható. Az egyik: a nagymama világképe lényegében ilyen (látja-olvassa, de elsuhannak mellette a képek); a másik: ha az ismétlodésekbol arra következtethetünk, hogy minden mindig ugyanaz, akkor a lényeget illetoen semmi nem változik, csak a történelem díszletei, külsoségei, az ido telik, de nem múlik. A szukítés és a tágítás folyamatos pulzálása, úgy fejezhetném ki, szimultán muködtetése a magánéletet és a “történelmi létet” ugyan nem hozza közelebb, de kétségkívül szórakoztató, humoros nyelvi közeget teremt. Egy komoly elbeszéléstechnikai probléma azonban még ilyen értelmezés mellett is megmarad: a választott és beígért levélforma (amit persze nem egészen “vállal” a szerzo, mint ezt láttuk korábban) az elbeszélésen nagy teher marad alkalmanként. Mivel az elbeszélés, a “levelezés” nem dialógusformában szervezodött meg, a nagymama monológjának igen sok olyan elemet kell tartalmaznia, ami egyszeruen a gyakorlatban nem lehetséges. Egyetlen példa: a Honvéd és a Partizán 1955-ös Népstadion-beli focimeccsérol szóló tudósítás a Szabad Népbol “beidézve” (172. o.) a nagymama (!) levelében – komikus hatást kelt, s nem azért, mert a szövegnek ez “szándékában” állt volna. A regényben ilyen típusú “nehézség” többször is elofordul, világossá téve, hogy a forma egyszeruen nem bír el ennyi terhet. Az is kétségtelen azonban – s itt akármennyire nem akarom is, bizonyos szerzoi szándékokról is szót kell ejtenem –, hogy a másik oldalról tekintve: ha Forgách András következetesen érvényesíti a nagymama nézopontját, és csak azt láthatjuk, amit o látott, akkor a regény teljes mértékben enigmatikussá, s talán olvashatatlanná is vált volna, ami feltehetoen visszatartó erovel bírt. Bár a Zehuze még jelenlegi formájában is eléggé radikális regénykísérlet. Persze az egészet meg is fordíthatjuk: olyan változat is elképzelheto, amelyben a szerkezet és az elbeszéloi nézopont korántsem ennyire radikális, közelít egy valóságosabb levélregényhez, s azon keresztül egy családregényhez, s akkor talán pontosabban rajzolódik ki az anya alakja is, meg a majd’ egy évszázadot átívelo történelmi magyar zsidó sors is. A regény létezo változata, nekem úgy tunik, félúton áll.

Az említett problémától ha eltekintünk, egy rettenetesen gazdag, epikai anyagboséggel bíró muvel szembesülünk, talán néha még a túlzsúfoltság érzetét is elohívhatja befogadójából. Ezzel a gazdagsággal pedig – a dramaturgiában jártas drámaíró, Forgách András, nem meglepo módon – tökéletes érzékkel vette körül a nagymama zseniálisan megalkotott, monodrámába illo figuráját. Kedély- és érzelemhullámzásai, egyszeru, élettapasztalatból leszurt bölcsességei, komikus, “pártos” filozofálgatásai, tudása és tájékozatlansága az élet és a muvészetek, a politika és egyebek világában, életszeretete s legfoképpen originális beszédmódja, a magyar nyelv szépségeit felvillantó, más helyütt kerékbe töro stílusa – mindez együtt felejthetetlen “jiddische mámeként” állítja elénk. A legszebb az alakjában azonban talán az, ahogy a szóáradatból kiviláglik néha egy-egy bölcs, tulajdonképpen értékítéleteiben semleges, se nem vádló, se nem pártoló, csak az élet szempontját figyelembe vevo észrevétele az emigránslétrol, a vándorlásról, az otthonkeresésrol és az otthonra nem lelésrol. “Az élet olyan rövid, és ha egy része vándorlással telik, még rövidebb” (222. o.), írja “jákirátinak”, s itt a “vándorlás” egyszerre szó szerinti és képletes értelemben is szerepel, szerintem. Nemcsak a zsidó hazakereso bolyongásról, hanem a nyughatatlanságról, a megnyugvásra nem találásról; igaz, mindketto a teljes életet befolyásolja. A nagymama szavaiból – bár azt is leírja, hogy Izraelben, azaz “nálunk sosincs osz, és nekem az osz a haza” (350. o.) – és így valamilyen formában a regénybol is a megbékélés sugárzik, ha másért nem, azért legalább, mert – ahogy írtam korábban – a nagyapa vágya a regényére végül beteljesült.