A levélregény

Forgách András írása

"Csak azért lett ez a levelem hosszabb, mert nem volt idom rövidebbet írni."

(Pascal: Vidéki levelek, XVI.)

A levélregény egyik trükkje, hogy többnyire dokumentumnak álcázza magát. Akkor is álcázza magát, ha valódi dokumentum. Ha már a kezünkbe vesszük, és a leveleket levélként olvassuk, mindenképp hinnünk kell az ábrázolt világ létezésében, vagy a leírt tények hitelességében, hiszen a szubjektivitás forrása, maga a levélíró is egy axióma: volt egy ilyen személy, létezett, tehát mindez igaz. (Talán nem véletlen, hogy Frankenstein és Dracula is levélregényben tunik föl.) A duplafeneku mufaj lehetoségeivel már Rousseau mesterien buvészkedik, s mint ahogy az Új Heloise (1761) eloszavában írja: "Hogy az egészet én írtam volna, és a teljes levelezés fikció volna? Mit érdekel ez titeket, emberek? Egyébként számotokra ez mindenképpen fikció." Sokatmondó az alcím is: az Alpok lábánál egy kis faluban élo szerelmespár leveleit összegyujtötte és közzéteszi Jean-Jacques Rousseau. A másik élete, még ha igaz is: nekünk fikció.

Az Heloise-t nem csak levelek, de titokban egymás kezébe nyomott egy-két mondatos levélkék is színezik, ezek leginkább az internetes chat-re emlékeztetnek villámgyors tempójukkal. Rousseau a leveleket nem dátumozza, meghagyja oket valamilyen több évre terjedo idotlenségben, legtöbbször hiányzik a megszólítás és az aláírás, a regényes formálás szándéka nyilvánvaló. Az Heloise-t nem csak levelek, de titokban egymás kezébe nyomott egy-két mondatos levélkék is színezik, ezek leginkább az internetes chat-re emlékeztetnek villámgyors tempójukkal. Rousseau a leveleket nem dátumozza, meghagyja oket valamilyen több évre terjedo idotlenségben, legtöbbször hiányzik a megszólítás és az aláírás, a regényes formálás szándéka nyilvánvaló. A tervezett eloszóból - amely formája szerint beszélgetés egy bizonyos N. és a szerzo között a kéziratról, afféle interjú, amelynek során N. le akarja beszélni a közlésrol Rousseau-t - függelék lett. Bár Rousseau nem jelenti ki, hogy a közölt levelek igaziak vagy sem, megjegyezni kívánja, hogy: "...egy igazán szenvedélyes szerelmeslevél gondatlan, diffúz, terjengos, rendetlen, csupa ismétlés." Mire N.: "...ha mindez csupán fikció, rossz könyvet írt; de jelentse ki, hogy ez a két no létezett, és én minden évben, amíg élek, újra el fogom olvasni ezt a gyujteményt." Fiktív és dokumentáris szándékos összegubancolása igencsak megy a szerzonek (talán nem véletlenül fejlodött ki késobb az üldözési mániája). Ugyanez áll a száz évvel korábbi Portugál levelekre (1669): az elso kiadás címlapja azt állítja, portugálból fordították, ám mára kiderült, hogy valószínuleg a portugál apáca, Marianna Alcoforado sem létezik, életrajzát a levelekbol utólag rekonstruálták, és a bejai zárda - ahol állítólag kinézett az ablakon, és meglátott egy francia katonatisztet (az ablakot is rekonstruálták) - ma kedvelt turistacélpont. A valódi szerzo neve, ha igaz: Gabriel-Joseph de La Vergne, Guilleragues grófja. Goethe szintén csak közzétesz, és kommentál (1771): "Amit csak megtudhattam a szegény Werther történetérol, szorgalmasan összegyujtöttem, és most elétek bocsátom, és tudom, hálásak lesztek érte." - s legalább annyira hozzájárult a könyv sikeréhez a hos létezésébe vetett bizalom, a találgatás, vajon ki lehet; az azonosítás és azonosulás játéka, mely késobb az öngyilkossági-hullámot is elindította. Három példánkból is látható, hogy a levélregény fénykorában is leginkább szerelmi történetek bonyolítására volt alkalmas, mint amilyen Richardson pedánsan lebonyolított Pamelája (1740), a levélregény-járvány kórokozója, és ennek zseniális paródiája, a féltékeny Fielding által villámgyorsan lefirkantott és névtelenül kiadott Shamela (1741). Fielding annyira pofátlan, hogy a regény elejére illeszt egy levelet, amit a könyv kiadója sajátmagának címez: "Kedves Uram, akármiképp is került birtokába a kituno Shamela, adja ki... higgye el, számos Kiadást fog megérni, valahány Nyelvre lefordítják, minden Nemzet és minden Kor olvasandja majd... oszintén kívánok Önnek minden Jót: Saját Maga." Rousseau 7 éves korában az anyja hagyatékában talált szerelmes regényeket olvasta apjával hajnalig. A mufaj egyik kívánalma, hogy nincs ido halogatásra, expozícióra, azonnal benne vagyunk a közepében, voltaképpen már az elején mindent tudunk, és inkább a szereplok belso világának, érzelmeinek alakulása izgat bennünket, mint az eléggé kiszámítható külso fordulatok. Különbség a Richardson megalkotta tisztességes szobalány - aki mint egy zárdai apáca mindvégig ellenáll, és végül elnyeri jutalmát - és Fielding számító, közönséges ribancként viselkedo cselédje között - aki szintén elnyeri ugyanazt a jutalmat - a játszmát illetoleg alig van, csupán a beszédmódban, a dialektusban. Mint a The Color Purple hosnoi (Alice Walker regényének magyar címe sajnos: Kedves Jóisten, 1982), akik úgy írnak, ahogyan beszélnek, azt írják, amit hallanak, az afroamerikai hangzásvilágot hozzák autentikusan, lüktetoen, a regény varázsa részben e beszédmódban rejlik, miként a patchwork-szeru Fanni hagyományai (1792) esetében. Walker levélírója Celie eloször csak Istenhez ír, így legalább a kézbesítéssel nincs gond, majd Nettie, a Celie brutális férje életében felbukkant szereto írja a leveleket Celie-nek, míg végül a nok egymásba lesznek szerelmesek, ez hozza meg azt a felszabadulást, amit Julie, az Heloise hosnoje a tragikus halálban talál meg, Pamela (és Shamela) az osztálylétrán följebb vivo arisztokrata partiban. Ugyanez a szerelem futi Madame Sévigné levéláradatát, csak éppen lánya iránt; a formát a korban divatos "roman-fleuve", a folyóregény végtelen hömpölygése adja: egy ido után Madame Sévigné tudatában volt, hogy másolják és terjesztik leveleit, az egyre szélesebb közönségnek írt privátnak mímelt, valójában fikcionalizált beszámolókat. E levelek révén sikerült a Szent Lajos király hídjában (1927) felbukkannia, mint Montemayor márkiné. Wilder így vezeti be az elso idézetet: "Két évvel Spanyolországból való visszatérése után egy csomó olyan jelentéktelen esemény történt, mely nagyon sokat fölfed a márkiné lelki életébol... [ezért a] ...leghelyesebben teszem, ha a levél elso részét lefordítom s magyarázom." Pascal - aki a Vidéki levelekben (1656-57) egy bonyolult és egész Franciaországot lázban tartó teológiai vitába avatkozott bele - az amator teológus burleszkfilmhosre emlékezteto naivitásával csetlik-botlik a különbözo rendek, szekták és iskolák között, és úgy tesz, mint aki nem igazán elkötelezett egyik irányban sem: a fiktív címzett és a fiktív én közé kifeszített forma fölszabadítja, szinte kihallatszik a sorok közül a rá különben nem jellemzo felhotlen kacagás. A meghaladhatatlan csúcs mégis a Veszedelmes viszonyok (1782): a briliáns idokezelés, és a keresztbe szott fordulatok és diabolikus szenvedélyek teszik az egyetlen valódi levélregénnyé a szememben: a végén, mint a Hamletben, a színpad tele van holttestekkel, a manipulátor saját áldozatává válik. Dosztojevszkij, elso muvében, a Szegény emberekben (1846), hatalmas leleménnyel arra kényszeríti hoseit, akik találkozhatnának is, hiszen egymással szemközt laknak, hogy levelezzenek. A tényleges, külso ido, és a levelekben megformált belso ido szinkópás ritmusa a két érzelmileg egymásra utalt ember aritmiáját is elorevetíti: a lány érdek-házasságot köt, a férfi beköltözik a lány elhagyott lakásába. Amikor eloször belép oda, észreveszi, hogy egyik levelének papírját a lány hímzofonál gombo-lyításához használta, s az asztalon ott hever egy megkezdett levél, amit már nem volt ido befejezni. A szenvedélyes levelekbol szánalmas, tragikusan lefokozott tárgyak lesznek.